Pjotr Kropotkin: A kenyér meghódítása [1892] I./XVII

Kenyereskönyv ellllső fejezet

A fordításom alapja az Anarchista Könyvtár francia nyelvű verziója. Előre leszögezném, hogy ez csak egy extrém amatőr, házi készítésű fordítás. Nincs semmilyen francia nyelvvizsgám vagy képesítésem. A fordítás során egy otthoni 1983-as szótárat és gépi fordítást is használok, azon ösztövér tudásanyagom mellett, ami a franciából még rémlik.

Továbbá meg kell jegyezzem, Jedloczki Dániel jóvoltából már elérhető az interneten is egy fordítás (Kenyér és szabadság alcímmel[?]), ez azonban — pardon — többnyire egy kissé hevenyészett, de nagyon is hasznos (gépi) fordításnak tűnik, feltehetőleg az idő szűke miatt.

I. Javaink

1

Az emberiség már jókora utat tett meg azon letűnt korok óta, amikor az ember — a kovakő és kezdetleges eszközei segítségével — a vadászat szeszélyeiből élt, egyáltalán semmit sem hagyva utódaira egy sziklák alatti menedéken és szegényes kőszerszámokon kívül, s még a nyomorúságos létéért is meg kellett küzdenie a hatalmas, kiismerhetetlen, rettenetes anyatermészettel.

Ezalatt a zűrös időszak alatt, ami ezer meg ezer évig tartott, az emberi fajnak mégis számtalan kincset sikerült felhalmoznia. Megművelte a földet, lecsapolta a mocsarakat, áthatolt az erdőrengetegek sűrűjén, elegyengette az utakat, épített, feltalált, megfigyelt, gondolkodott, bonyolult szerszámokat készített, megfejtette az anyatermészet titkait, megszelidítette a gőzt. Mindezt olyan agyafúrtan tette, hogy a civilizált ember utódjának születéskor már egy egészen tetemes alaptőke áll a rendelkezésére, amit azok halmoztak fel, akik előtte éltek. Ez a tőke most lehetővé teszi számára, hogy a saját munkájából, mások munkájával összekapcsolva, olyan gazdagságra tegyen szert, amely a keletiek képzeletét is túlszárnyalja az ő Ezeregyéjszaka meséi-ükben.

A talaj, nagyrészt, elő lett készítve, nincs semmi akadálya hogy képzett munkát és válogatott vetőmagokat használva megműveljék és bőségesen teremjen – ami több mint elég az emberiség minden szükségletének kielégítésére. A művelési eszközök ismertek.

Amerika prérijeinek termékeny talaján száz ember, erős gépek segítségével, már néhány hónap alatt megtermeli tízezer ember egy évre elegendő búzáját. Ott, ahol az ember meg akarja kétszerezni, háromszorozni, vagy százszorozni a terményét, előkészíti a talajt, megadva minden növénynek a neki megfelelő gondozást, és bőséges termést láthat viszont. És ameddig a vadásznak egykor száz négyzetkilométernyi területet kellett birtokba vennie, hogy élelmet találjon családja számára, a civilizált ember végtelenül kevesebb nehézséggel és nagyobb biztonságban termeszti meg mindazt, amire családja eltartásához szüksége van, ennek a területnek a tízezredrészén.

Az időjárás többé már nem akadály. Amikor a napsütés hiányzik, az ember mesterséges hővel pótolja, arra várva, hogy az is fényt adjon és stimulálja a növényzetet. Üvegházakkal és melegvizes fűtőcsövekkel tízszer annyi terményt takarít be egy adott területről, mint korábban.

Még feltűnőbbek az iparban elért eredmények. Ezekkel az intelligens lényekkel, a modern gépekkel – és három-négy, többnyire ismeretlen feltalálói nemzedék gyümölcseivel – száz ember annyi ruhát készít, amennyivel tízezer ember két évig tudna ruházkodni. Jól szervezett szénbányákban száz ember évente annyit termel ki, amennyi tízezer család fűtésére lenne alkalmas a zord időjárás alatt. És nemrégiben egy teljesen új csodálatos várost láthattunk kiépülni néhány hónap alatt a Champ de Mars-on [a világkiállítás apropóján], anélkül, hogy a francia nemzet mindennapi munkájában akár a legkisebb fennakadás történt volna.

És ha az iparban, akárcsak a mezőgazdaságban, sőt a mi egész társadalmi rendszerünkben őseink munkája, felfedezései és találmányai főként a keveseknek kedveznek, egyáltalán nem kevésbé bizonyos, hogy az emberiség általában, a már meglévő acél- és vasszolgái segítségével, már most is biztosíthatná minden tagja számára a gazdagságot és a könnyű életet.

Bizony, gazdagok vagyunk, végtelenül gazdagabbak, mint gondolnánk. Gazdagok abban, amink már van; még gazdagabbak abban, amit a jelenlegi eszközeinkkel elő tudnánk állítani. Végtelenül gazdagabbak abban, amit a földünkből, a gyárainkból, a tudományunkból és a műszaki ismereteinkből kinyerhetnénk, ha azokat mindenki jólétének biztosítására használnánk fel.

2

Gazdagok vagyunk a civilizált társadalmainkban. Akkor tehát miért vesz körül minket mégis ez a nyomor? Minek a tömegek fájdalmas, lélekölő munkája? Minek a holnap bizonytalansága még a legjobban fizetett munkás számára is, a múltból örökölt gazdagság közepette és a hatalmas termelőerők ellenére, amelyek mindenkinek kényelmet biztosíthatnának napi néhány óra munkáért cserébe?

A szocialisták ezt unalomig ismételték. Minden nap elismétlik, minden fajta tudományból kölcsönzött érvekkel bizonyítva. Azért, mert mindent, ami a termeléshez szükséges – a földet, a bányákat, a gépeket, a kommunikációs vonalakat, az élelmet; a lakhatást, az oktatást, a tudást –, mind kevesek sajátították ki a fosztogatás, a vándorlások, a háborúk, a tudatlanság és az elnyomás hosszú történelme során, amelyet az emberiség átélt, mielőtt megtanult volna bánni a természeti erőkkel.

Mert a kevesek a múltban szerzett állítólagos jogaikat kihasználva ma az emberi munka termékeinek kétharmadát kisajátítják, amit a legértelmetlenebb és legbotrányosabb pazarlásra szánnak; mert miután a tömegeket annyira megkárosították, hogy egy hónapra vagy akár nyolc napra sem marad elég a megélhetésükhöz, csak akkor engedik az embert dolgozni, ha beleegyezik, hogy elvigyék a munkaterméke oroszlánrészét; mert megakadályozzák abban, hogy azt termelje, amire szüksége van és arra kényszerítik, hogy mégcsak ne is azt termelje, amire másoknak lenne szüksége, hanem azt, ami a legnagyobb hasznot ígéri a felhalmozónak.

Ez ellen jött létre az egész szocializmus!

Vegyünk hát egy civilizált országot. Áthatoltak sűrű erdőrengetegein, a mocsarait lecsapolták, az éghajlata egészségesebbé vált: egyszóval lakhatóvá tették. A föld, ami eddig nem hozott mást, mint gyomokat, ma bőséges termést hoz. A déli völgyekre néző sziklákat teraszokká vájták, ahol aranyló gyümölcsökkel teli szőlőtőkék kúsznak fel.

A vadon termő növények, amelyek egykor csak keserű gyümölcsöt – vagy ehetetlen gyökeret – hoztak, a háziasítás révén lédús zöldségekké és zamatos gyümölcsökkel teli fákká alakultak. Ezernyi aszfaltozott út és vasút szeli át a vidéket, töri át a hegyvonulatokat; mozdony fütyül az Alpok, a Kaukázus, a Himalája vad szurdokaiban. A folyókat hajózhatóvá tették; a gondosan felmért partok megközelíthetőbbek lettek; a fáradságos munkával ásott és az óceán tombolása ellen védett mesterséges kikötők menedéket nyújtanak a hajóknak. A sziklákat mély üregek szövik át; földalatti járatok labirintusai húzódnak ott, ahol szenet lehet kitermelni, ércet lehet gyűjteni. Mindenhol, ahol utak keresztezték egymást, városok emelkedtek, növekedtek, és falaik között megtalálható az ipar, a művészet és a tudomány minden kincse.

Egész nemzedékek, akik szegénységben születtek és haltak meg, akiket uraik elnyomtak és akiket kimerülésig hajszoltak, ezt a hatalmas örökséget hagyták a 19. századra.

Évezredek óta emberek milliói dolgoznak a magaslati erdők ritkításán, a mocsarak lecsapolásán, az utak megtisztításán és a folyók szabályozásán. Minden hektárnyi földet, amit Európában megművelünk, sok rassz verejtéke öntöz; minden út történetében ott van a kényszerű, megfeszített munka és az emberek szenvedésének egész története. Minden vasúti mérföld, minden méternyi alagút követelte a maga jussát az emberi vérből.

A bányajáratokban még mindig frissen látszanak a csákánnyal sziklába vájt üregek. Az egyik bányacölöptől a másikig, a földalatti járatokat egy-egy bányász sírja jelölhette, akit ereje teljében vitt el a sújtólég, a földcsuszamlás vagy az árvíz, és tudjuk, hogy ezek a sírok mennyi könnybe, nélkülözésbe és kimondhatatlan nyomorúságba kerültek annak a családnak, amely a romok alatt eltemetett férfi szerény fizetéséből élt.

A vasutakkal és vízi útvonalakkal összekötött városok évszázadok óta létező organizmusok. Ássunk mélyebbre bennük, és megtaláljuk az utcák, házak, színházak, arénák és középületek egymásra rakódott alapjait. Merüljünk mélyebbre a történelmükben, és látni fogjuk, hogyan fejlődött és érett lassan a város civilizációja, ipara, tudása minden lakójának együttműködésével, mielőtt azzá vált volna, ami.

Még ma is, minden település, üzem és raktár, amit ma már eltemetett dolgozók millióinak a felhalmozott munkája hozott létre, csak a ma a megfelelő helyen élő embermilliók jelenléte és munkája által tartja meg az értékét. A nemzetek gazdaságának minden részecskéje annak köszönheti az értékét, hogy a nagy egészhez tartozik.

Mivé válna egy londoni kikötő vagy egy párizsi áruház, ha nem a nemzetközi kereskedelem ilyen csomópontjaiban helyezkednék el? Mivé válnának bányáink, gyáraink, épületeink és vasutaink a naponta tengeren és szárazföldön szállított áruk tömege nélkül?

Emberi lények milliói dolgoztak egykor annak a civilizációnak a megteremtéséért, amivel ma büszkélkedhetünk. Még több millió, elszórva a világ minden pontján, dolgozik ma a fenntartásáért. Nélkülük ötven éven belül itt nem maradna semmi, csak romok.

Nincs semmi, még gondolat, még találmány sem, ami ne lenne kollektív eredmény, a múlt és a jelen szülötte. Több ezer ismert vagy ismeretlen feltaláló, akik szegénységben haltak meg, készítették elő minden gép feltalálását, amelyekben az ember megcsodálja saját zsenialitását.

Írók, költők és tudósok ezrei dolgoztak a tudás bővítésén, a tévedések helyrehozásán, a tudományos gondolkodás légkörének megteremtésén, amely nélkül századunk egyetlen csodája sem jöhetett volna létre. De vajon nem az elmúlt évszázadok felhalmozott munkája motiválta-e ezen filozófusokat, költőket, tudósokat és feltalálókat is? Nem munkások és kézművesek légiói tartották-e el őket életük során fizikailag és erkölcsileg? Nem az őket körülvevő dolgokból merítették-e a hajtóerejüket?

Egy Séguin, egy Mayer és egy Grove zsenialitása kétségtelenül többet tett az ipar új irányokba viteléért, mint a világ összes kapitalistája. De ezek a zsenik maguk is az ipar és a tudomány gyermekei. Mert több ezer gőzgép kellett ahhoz, hogy évről évre, mindenki szeme láttára, a hőt dinamikus erővé alakítsák, ezt az erőt pedig hanggá, fénnyé és elektromossággá, mielőtt ezek a ragyogó elmék kihirdették a fizikai erők mechanikus eredetét és egységét. És ha mi, a 19. század gyermekei, végre megértettük ezeket a tételeket, és ha tudtuk, hogyan alkalmazzuk, az ismét azért van, mert a mindennapi tapasztalataink felkészítettek minket rá. A múlt század gondolkodói is megláthatták és kimondhatták: de félreértették, mert a 18. század nem a gőzgép mellett nőtt fel, mint mi. Képzeljük csak el azokat az évtizedeket, amelyek e törvényről való tudatlanságban teltek volna el, amely lehetővé tette számunkra a modern ipar forradalmasítását, ha Watt nem talált volna képzett munkásokat a Sohóban, hogy fémből megépítsék elméleti terveit, tökéletesítsék az összes alkatrészt, és végül a gőzt, egy komplett mechanizmusba zárva, szelídebbé tegyék, mint a ló, kezelhetőbbé, mint a víz; hogy egy szóval a modern ipar lelkévé tegyék.

Minden gépnek saját története van: hosszú történet ez az álmatlan éjszakákról és szenvedésről, kiábrándultságról és örömről, részleges áttörésekről, amelyeket ismeretlen munkások több generációja fedezett fel, akik azért jöttek, hogy a kezdetleges találmányokhoz hozzáadják azokat az apró semmiségeket, amelyek nélkül a legtermékenyebb ötlet is terméketlen marad. Sőt mi több, minden új találmány szintézis – ezernyi korábbi találmány szintézise a mechanika és az ipar hatalmas területén.

Tudomány és ipar, tudás és alkalmazás, felfedezés és gyakorlati megvalósítás, amelyek új felfedezésekhez vezetnek, szellemi és fizikai munka – gondolkodás és fizikai munka – mind összefügg. Minden felfedezés, minden előrelépés, az emberiség gazdagságának minden növekedése a múlt és a jelen fizikai és szellemi munkájának összességében gyökerezik.

Milyen jogon sajátíthatná ki bárki is ennek a hatalmas egésznek akár a legkisebb részét is, és mondhatná: ez az enyém, nem a tiéd?

3

De az emberiség által átélt korszakok során úgy történt, hogy mindent, ami az ember számára lehetővé tette a termelést és a termelőerejének növelését, kisajátítottak a kevesek. Egy napon talán elmeséljük, hogyan történt ez. Egyelőre elég, ha megjegyezzük a tényt és elemezzük a következményeit.

Ma a föld, amelynek értékét éppen az egyre növekvő népesség szükségletei adják, olyan kisebbségek tulajdonában van, akik megakadályozhatják, és meg is akadályozzák, hogy az emberek megműveljék, vagy nem engedik, hogy a modern módszereknek megfelelően műveljék. A bányák, amelyek több generáció munkáját képviselik, és amelyek értéküket csak az ipar szükségleteiből és a népsűrűségből nyerik, még mindig a kevesek tulajdonában vannak; és ezen kevesek korlátozzák a szén kitermelését, vagy teljesen megtiltják, ha előnyösebb befektetést találnak saját tőkéjük számára. A gép is csak a kevesek tulajdona. Még ha egy gép kétségtelenül három munkásgeneráció által az eredeti eszközön végzett fejlesztéseket képviseli is, mégis csak néhány munkaadó tulajdona; és ha ugyanazon feltaláló unokái, aki száz évvel ezelőtt megépítette az első csipkeverő gépet, ma megjelennének egy bázeli vagy nottinghami gyárban, és követelnék a jogaikat, rájuk ordítanának: „Menjenek el! Ez a gép nem az önöké!”, és lelőnék őket, ha birtokba akarnák venni.

A vasutak — amelyek haszontalan fémhulladékok lennének Európa sűrű népessége, ipara, kereskedelme és kereskedelmi tevékenysége nélkül — néhány részvényes tulajdonában vannak, akik talán tisztában sincsenek azokkal az utakkal, amelyek nagyobb jövedelmet biztosítanak számukra, mint egy középkori király kincstára. És ha azoknak a gyermekei, akik ezrével haltak meg árkok és alagutak ásása közben, egy napon összegyűlnének, és eljönnének, mint egy rongyos és éhező tömeg, hogy kenyeret követeljenek a részvényesektől, szuronyokkal és sörétes puskákkal fogadnák őket, hogy szétoszlassák őket és megvédjék "kiérdemelt jogaikat".

E szörnyű rendszer révén a munkás fia és lánya, amikor a világra jön, sem szántóföldet, amelyen dolgozhatna, sem gépet, amelyet üzemeltethetne, sem bányát, ahol termelhetne anélkül, hogy munkatermékei jó részét át ne adná egy úrnak. Munkaerejét csekély és bizonytalan fizetésért kénytelen eladni. Apja és nagyapja dolgoztak ennek a szántóföldnek a lecsapolásán, annak a gyárnak a felépítésén, azoknak a gépeknek a tökéletesítésén; teljes erejükből dolgoztak – ennél ki adhatna többet? – De ő maga szegényebben jött a világra, mint a legalacsonyabb rendű vadember. Ha engedélyt kap arra, hogy egy szántóföld megművelésével foglalkozzon, az azzal a feltétellel történik, hogy a termék negyedét átengedi gazdájának, egy másik negyedét pedig a kormánynak és a közvetítőknek. És ez az adó, amelyet az állam, a tőkés, a földesúr és a közvetítő vet ki rá, mindig növekedni fog, és ritkán teszi lehetővé számára, hogy termelését javítsa. Ha az iparnak szenteli magát, akkor talán dolgozhat – azonban nem mindig –, de azzal a feltétellel, hogy a termék értékének csak egyharmadát vagy felét kapja meg, a fennmaradó rész pedig ahhoz kerül, akit a törvény a gép tulajdonosának ismer el.

Felszólalunk a feudális nemes ellen, aki nem engedte meg a jobbágygazdának, hogy a földhöz nyúljon, hacsak a termés negyedét nem adta neki. Ezt barbár korszaknak nevezzük. De ha a formák megváltoztak is, a viszonyok ugyanazok maradtak. És a munkás „szabad szerződés“ nevében most feudális kötelezettségeket fogad el; mert sehol sem találhat jobb feltételeket. Miután minden az urak tulajdonába került, nekik kell dolgoznia, vagy éhen kell halnia!

Ennek az állapotnak az az eredménye, hogy egész termelésünk az ésszerűséggel ellentétes irányba halad. Az üzleti élet alig törődik a társadalom szükségleteivel: egyetlen célja a vállalkozó profitjának növelése. Ezért az ipar folyamatos ingadozása, a krónikus válságok, amelyek mindegyike munkások százezreit taszítja az utcára.

Mivel a munkások nem tudják megvásárolni a bérükön az általuk megtermelt vagyont, az ipar külföldön, más nemzetek pénzes felhalmozói között keres piacokat. Az európainak Keleten, Afrikában, Egyiptomban, Tonkinban, Kongóban, bárhol máshol ilyen körülmények között növelnie kell a jobbágyai számát. De mindenhol versenytársakra talál, minden nemzet ugyanabba az irányba fejlődik. És háborúknak – állandó háborúknak – kell kitörniük a piacok feletti uralom jogáért. Háborúk a keleti gyarmatokért; háborúk a tenger feletti uralomért; háborúk az importvámok kivetéséért és a szomszédoknak diktálásért; háborúk a lázadók ellen! Az ágyúk döreje nem szűnik meg Európában, egész generációkat mészárolnak le, az európai államok költségvetésük egyharmadát fegyverkezésre költik – és mi tudjuk, miből van a költségvetés, és mennyibe kerül a szegényeknek.

Az oktatás továbbra is apró kisebbségek kiváltsága. Mert beszélhetünk-e oktatásról, amikor a munkás gyermekét tizenhárom évesen arra kényszerítik, hogy bányába menjen, vagy hogy segítsen apjának a farmon? Beszélhetünk-e tanulmányokról azzal a munkással, aki este hazajön, egy napnyi kényszermunka által megtörten, szinte mindig elkábítva?! A társadalmak két ellenséges táborra szakadnak, és ilyen körülmények között a szabadság üres szóvá válik. Miközben a radikális liberális a politikai szabadságjogok nagyobb kiterjesztését követeli, hamarosan rájön, hogy a szabadság lehelete gyorsan a bérmunkások felkeléséhez vezet; majd gyorsan visszafordul, megváltoztatja a véleményét, és visszatér a rendeleti kormányzáshoz és a fegyver általi uralkodáshoz.

A kiváltságok fenntartásához bíróságok, bírák és hóhérok, rendőrök és börtönőrök hatalmas sokaságára van szükség, és ez a sokaság maga is a feljelentések, megtévesztések, fenyegetések és korrupció egész rendszerének melegágyávâ válik.

Továbbá ez a rendszer megakadályozza a társas érzések fejlődését. Mindenki megérti, hogy igazságosság, önbecsülés, együttérzés és kölcsönös segítség nélkül a fajnak el kell pusztulnia, ahogyan az a kevés állatfaj is elpusztul, amely fosztogatásból és szolgaságból él. De ez nem tenne jót az uralkodó osztályoknak, és egy egész, teljesen hamis tudományt találnak ki ennek az ellenkezőjének a bebizonyítására.

Szép dolgokat mondtak már arról, hogy meg kell osztani, amink van, azokkal, akiknek semmijük sincs. De aki ezt az elvet a gyakorlatba is merné ültetni, azonnal figyelmeztetik, hogy ezek a nagyszerű gondolatok mind jók a civilizált verseskönyvekben – de nem az életben. „Hazudni annyit tesz, mint lealacsonyítani magunkat, megbecsteleníteni magunkat” – mondjuk, miközben az egész civilizált létünk egy hatalmas hazugság. És hozzászoktatjuk magunkat, hozzászoktatjuk gyermekeinket, hogy kétarcú erkölcsiséggel éljenek, mint a képmutatók! És mivel az agy nem szívesen alkalmazkodik ehhez, szofizmussá alakítjuk. A képmutatás és a szofizmus a civilizált ember második természetévé válik.

De egy társadalom nem élhet így; vissza kell térnie az igazsághoz, vagy el kell tűnnie.

Így a felhalmozás egyszerű ténye kiterjeszti következményeit az egész társadalmi életre. A pusztulás terhe mellett az emberi társadalmak kénytelenek visszatérni a gyökerekhez: mivel a termelési eszközök pedig az emberiség kollektív munkái, visszatérnek az emberi közösséghez. Az egyéni kisajátítás se nem igazságos, se nem hasznos. Minden mindenkié, mivel mindenkinek szüksége van rá, mivel mindenki a legjobb tudása szerint munkálkodik, és anyagilag lehetetlen meghatározni, hogy ki mennyit részesedhet a jelenlegi vagyontermelésből.

Minden mindenkié! Itt van a hatalmas eszköztár, amelyet a 19. század alkotott; itt van milliónyi vasrabszolga, akiket gépeknek nevezünk, és amelyek gyalulnak és fűrészelnek, szőnek és fonnak nekünk, amelyek lebontják és újra összeállítják a nyersanyagot, és létrehozzák korunk csodáit. Senkinek sincs joga elvenni egyetlen ilyen gépet sem, és azt mondani: "ez az enyém; ha használni akarod, minden egyes terméked után díjat kell fizetned nekem"; - mint ahogy a középkor urának sem volt joga azt mondani a gazdának: "Ez a domb, ez a rét az enyém, és minden egyes búzakéve után, amit learatsz, minden egyes szénakazal után díjat kell fizetned nekem."

Minden mindenkié! És feltéve, hogy a férfiak és a nők hozzájárulnak a munkatermékek alkotásához, jogosultak a rájuk eső részre mindenből, amit mindenki megtermel. És ez a részesedés már önmagában is jólétet kell, hogy nyújtson majd nekik.

Elég volt az olyan kétértelmű kifejezésekből, mint a „munkához való jog” [droit au travail, Proudhon szlogenje] vagy „mindenkinek a képességei szerint”. Amit mi hirdetünk, az A JÓLÉTHEZ VALÓ JOG – JÓLÉTET MINDENKINEK!